Zene:

Még mindig XFaktor 2011 :) Miley Cyrus- The Climb/Kovács Veronika előadásában. Annyira bájos és tiszta ez a lány....kislánykoromra emlékeztet. Hihetetlen de még külsőre is :) Vékony voltam, magas és rövid barna hajú. Hol van az a lány? Megkeresem, mert szerettem, és összehozom azzal a bitang döggel, aki mostanság eluralkodott, remélem jó vége lesz :D

Lássuk csak, mi a mai nap tanulsága számomra. Na nem mintha már vége lenne, de azért levonnám a konklúziót, hogy el ne felejtsem.

Túl könnyen kiadom magam! (Ezt tegnap mondta Blasi...elgondolkodtatott, igaza van)

Alapvetően ez nem jellemző rám, ellenben az utóbbi időben mégis ezt teszem.
Mi lehet az oka? Rájöttem.
A társas magány!
Az ember alapvetően társas lény. A lelkünk/az életünk, ha megtelik szarral, akkor azt úgy hívják, hogy bűzölgő pöcegödör, ami szippantós kocsi után kiált, míg el nem önt mindent a szar a környezetében.
Amíg még csak kaki van a dologban, addig a természetes támaszokat hívjuk segítségül, azt a szűk réteget, talán egy-két embert, akikben igazán megbízunk, és teljes nyugalomban eltakaríthatjuk együtt a kakit a jobb napok reményében.
Ha valamilyen úton-módon ezek a természetes támaszok ideiglenesen kikerülnek az életünkből, vagy épp saját magunk szeparáljuk el önmagunkat a külvilágtól, akkor kezd gyűlni a kaki és szar lesz belőle. Ami gyűlik-gyűlik-gyűlik, mígnem a szintjelző Danger feliratát elérve segélykiáltásokba menekülünk (Cry for help)! Ki így, ki úgy.
Ekkor úton-útfélen mindenkire dobunk egy kis szart, hogy szabaduljunk egy kevéstől, de mélyen tudjuk, hogy -stilszerűen- ez szart sem ér.

És igen, ki vagyok éhezve az őszinte, nyílt, bensőséges kommunikációra, ezért a felismerésnek hála, kicsit visszafogom a virtuális világot és elmenekülök a nagyvárosi dzsungelbe, hogy újra meglelhessem természetes támaszaim, vagy támaszom, és rázúdítom az egész szarkupacot, majd várom a verbális pofont. Mert erre valók a barátok/a társ. Én is ezt teszem, fordított esetben.
A lényeg, hogy nem a dobozban van az élet, hanem a dobozon túl! Ez amolyan kiegészítő kell, hogy legyen.

Ha karba tett kézzel ülök a sarokban, nem várhatom el, hogy valaki segítő kezet nyújtson. Az magányos, aki magányos akar lenni. Jó emberek tömege vesz körül mindenkit csak fel kell ismerni.
Nézzük a gyermekeket, akik még tiszták, őszinték és önfeledtek. Egyszerű elvek alapján gondolkoznak, cselekednek és ez a kulcsszó. Ők mernek! Ha baj van, hangot adnak neki, ha segítség kell, kezüket nyújtják, de képesek arra is, hogy egyedül felálljanak és menjenek tovább és tovább.
Nem tanulnunk kell tőlük, hisz elvileg már magasabb fejlődési szinten állunk, csak nem szabad elfelejtenünk, hogy bennünk is ott volt, és ott is van az a szabadság, az a tisztaság és őszinteség.
Tisztaság-őszinteség=sebezhetőség?! Talán, de csak az sebezhető, aki érez, s csak annak tartalmas igazán az élet.
Mindig lesz olyan, ami nem lehet az enyém, amit nem kaphatok meg vagy vissza, mert elvesztettem. Legyen ez egy méregdrága cipő, a kedvenc gyűrű órám, esetleg kiváló zenei érzék, vagy épp egy eltékozolt barátság. Ezt vagy elfogadom, és értékelem azt ami volt és ami van, no meg ami lehet!, vagy felőröl.

Mit is tanultunk anno? A jó segítő elérhető, apró célokat tűz ki a klienssel közösen, ami sikerélményhez juttat, önbizalmat erősít, kiegyensúlyozott élethez vezet.
Ez a bejegyzés nem arról szól, hogy bajban vagyok, ellenkezőleg. Tettem egy felismerést, beláttam valamit, ami nagyon jó érzés. Mindemellett természetesen ehhez egy bizonyos szintű kiborulásnak kellett végbemennie, ugyanis anélkül a szart nem lehet elpucolni.
Tudom nem attól leszek boldog, hogy egy megálmodott helyen élek, egy megálmodott emberrel egy megálmodott életet. Persze fontos, és jó, hogy teljesüljenek álmaink, de a boldogságom vagy belőlem fakad és megosztom valakivel, vagy függök valamitől/valakitől, egy álomképtől, és várom a sült galambot. Számomra óriási a különbség a kettő között. Amikor éveken át hajtasz egy álomért/álom után, majd leülsz egy nap és rájössz, hogy semmid nincs az ég világon, be kell látni, hogy változásra van szükség.
Egyszer azt olvastam, hogy a kínai írásban a változás két szóból tevődik össze. A krízisből és a lehetőségből. Ezt kell elfogadni. Gyermekként is naponta néztük a mérőszalagot, "Mikor leszek akkora, mint Te Anya?" Kitartás, idővel és fájdalommal, mert a változáshoz csupán ennyi kell. És idővel valóban megnőttem, de fájt a lábam, ennek ellenére jó volt és vártam.

Tabula rasa/Tiszta lappal. A bilit is ki kell üríteni :)
Jól leszek! Megint, és újra és újra bele kell vernem a fejembe azt az egy szót! Dare! Merj! Eddig még csak egyet ismertem talán: Dream! Ez nem elég! Fel kell nőnöm végre! De csak annyira, hogy még a copfos kislány is jól érezze magát :)

Ölelke!