Talán egy újabb fantáziautazáson voltam, és mint mindig, az állomásokra már nem emlékszem, csupán képekre, illatokra, érzésekre.

Különös álmom volt ma reggelre. Nem hagy nyugodni. Itt van a fejemben.

Egy hatalmas teremben voltam. Mint egy régi bálterem. Telis-tele volt régiségekkel, talán lomokkal is. Sok ismeretlen, de mégis "mintha" ismerős között. Pakolásztunk, talán keresgéltünk mindannyian. Régmúlt idők emlékét, életünk egy-egy homokszemét. Valaki felkiáltott, "Jé, egy zenedoboz!", és felemelte a magasba. Közelebb mentünk, majd amikor megláttam, mondtam, hogy az a családom egyik régi ereklyéje. Ideadta, és kérte próbáljam ki, hogy működik-e. Megfogtam, s valamiféle furcsa melegség öntött el. Jó érzés volt, újra, vagy igazán csak először, de a kezeim között tudni. Leporolgattam, majd felhúztam. Amint megszólalt a zene, záporként hullottak a könnyeim, majd mikor elhallgatott, elszállt a bánatom is. Megsimogatták a vállam, majd mondták, "Add inkább ide!". Nem! Biztos csak túl sok az emlék. Próbáljuk meg újra. Ismét felhúztam, újra könnyeztem, majd megnyugodtam.

Ezután sajnos felébredtem, s a dallamra sem emlékszem.

Mit rejthet a kis doboz? Mit mondana, ha beszélni tudna? Talán beszélt is, csak én nem értettem. Még, vagy már...

Mindig is lenyűgöztek a zenedobozok, de valamiért, talán pont a "dobozságuk" miatt nem szerettem soha. Sokkalta inkább hátborzongatóan misztikus, és hívogató, mintsem kellemes.

Egy biztos. Az érzékszervek, hamarabb, s talán biztosabban éreznek, emlékeznek.
Vajon kinek mi szólna a dobozból, mit dalolna, vagy épp suttogna?
-csupán a gondolattal játszunk el, ha kedvünk tartja-