"...Megmondom, mit akarok. Szeress engem, Marius, szeress engem, de hagyj békén! - kiáltottam. Nem is fogalmaztam meg előre. Csak úgy jöttek belőlem a szavak. - Hagyj békén, hogy magam kereshessem a vigasztalásomat, a módokat az életben maradáshoz, akármilyen szamárnak vagy értelmetlennek tartod is te ezeket a vigaszokat. Hagyj békén!" /Anne Rice: Pandora, a vámpír, 220. o./
Ma reggel olvastam, és azt hiszem a jelenlegi érzéseimet abszolút tükrözi. Megpróbálok higgadtan viselkedni, gondolkozni, nem fejest ugrani hirtelen a mély vízbe. Ennyivel tartozom magamnak, a párommal együtt töltött éveinknek, de már biztos vagyok benne, hogy nem rejtem véka alá az érzelmeim. Szabadságot, önállóságot akarok. Megtehetném azt is, hogy más karjaiba rohanok, de akkor ismét hibát követnék el. Ez nem az a mindent magam mögött hagyok és fejvesztve egy másik férfihez rohanok érzés. Ez annál sokkal mélyebb, tisztább, egyenrangúbb, tiszteletreméltóbb. Most magamra kell figyelnem, végig kell mennem a választott ösvényemen. De szerencsére ehhez egyre nagyobb erőt érzek magamban.